Új életet kezdek. Rájöttem időközben arra, hogy én nem leszek öngyilkos. Nem tudnám megszakítani az életem, mert ahhoz túl gyáva vagyok. Mert ez gyávaság, ha már semmit sem remélek az élettől, akkor pusztán a gyávaság tart itt, semmi egyéb. Más oka nem lehet. Úgy érzem magam, azt hiszem, mint ahogyan az ember akkor érezheti magát, amikor a halálos ágya támlájára már a fekete olló leült: sokkal élesebben emlékezem a múltamra, sokkal élesebben emlékezem mindenre, amit tettem, és sokkal erősebben kapcsolódom a múltamhoz. A jövőm pedig gyakorlatilag teljesen eltűnt. Rájöttem, hogy mit kell tennem. Meg fogom tagadni magamban a nőt, teljesen, párkapcsolatom többet nem lesz, mert megundorodtam a férfiaktól. Meg akarok halni, és tudom, hogy nem leszek képes megölni magam, tehát ki kell találnom, hogyan töltsem ki a hátralevő életem, akármennyi van hátra. Ha annyit élek, mint anyám, akkor már csak harminc év van körülbelül hátra. Harminc nyomorult évvel kell valamit kezdeni. Egyetlen célom már ebben az életben az, hogy minél kevesebb szenvedéssel járjam végig az utat. Tudom, hogy a végén a békés halál vár, csak türelmesnek kell lennem, és én is majd megpihenhetek. Az életem egyik részét pszichém megfojtásával fogom eltölteni, és azután, ha lesz erőm, akkor belefogok a képzőművészeti, írói pályám kibontásába. A jövőbe azonban én sem látok bele, nem tudhatom, mi lesz.